Balzsamos ősz járja át a tájat,
illatok bűvölnek, szívemben még nyár.
Marasztalom az érzést, ölelem a fákat,
s oly sok a szépség, hogy befogadnom fáj.
Aranyban csillog előttem a tó,
S pillanatra elhiszem, hogy ez itt most épp az Örökkévaló.
Elméletet írok hirtelen a létről,
hogy minden igaz és minden való,
érzések, hangok, érintés, Én, Ő,
mi lennénk a dal, a szeretet, s minden, mi Istentől való.
Megnyugszom, de hirtelen szorít is valami itt benn,
talán mégsem örök, csak csalóka álom, hamisság, csapda és csend?
Kiáltani akarok, lüktet bennem a felismerés, ez lenne a Rend?
Fogd meg a kezem, ölelj és hazudd, hogy: NEM!
Hazudd, hogy minden igaz, mit érzek, igaz az örök nyár,
igaz a narancs, a piros, a szabadon szárnyaló madár,
igaz a tó, a fény, a balzsamos illatú határ,
igaz a hit, a szeretet, s minden, mi e csodás földi léttel jár;
És Isten a tenyerén hordoz minket míg érzünk és élünk:
és nyár lesz csak és virágillatú rét,
csillogó tó, kék ég,
és kezed a kezemhez ér,
lelkem a lelkedhez ér,
csak örökkön örökké és még….és még és még...
